Vannak olyan helyek, országok és kultúrák, amiket az európai ember - főleg egy kertvárosba kiköltözött panelproli - csak különböző ismeretterjesztő tévécsatornákon ismerhet meg. Sokunknak ilyen hely lehet Új-Zéland is, amolyan elérhetetlen és méginkább elképzelhetetlen ország.
Nekem is az volt, vizionáltam hatalmas természetvédelmi területeket, polinéz géneket hordozó arctetovált maorikat és hát ugye ott a gasztronóma is, mint az ominózus Wellington bélszín.
Hónapokig sakkoztam, főleg a költségekkel, mikor és hol vegyek repülőjegyet, milyen biztosítást kössek, mi kell oda és mi nem. Végül sikerült elintézni mindent… repülőjegyem, biztosításom és még azt is kitaláltam mikor jöjjek vissza. Új-Zélandon 3 hónapra kapsz túrista vízumot, de a pecsétet sok minden előzi meg egyébként.
2013. január 31-én indultam Budapestről. Az eredeti utazási terv szerint az utam így nézett ki:
BP – London – (Szingapúrban egy tankolás) - Sydney – Wellington
Ehhez képest Budapestről késéssel indult a gépem, és mire Londonba értem a csatlakozásom már elhagyta Heathrow-ot, Qantas nem vár senkire és a pultnál összegyűlt embertömegből ítélve, nem csak én ragadtam ott.
Nem volt magabiztos angol nyelvtudásom, de valahogy az idegesség kihozza belőlem a business englisht és kis fejtörést okozva az ügyintézőnek, sikerült átraknia másnapi indulással egy felsőkategóriás Los Angeles felé kerülő, Air New Zealand járatra. Vígaszágasként pedig elszállásoltak a közelben található (közvetlen metrojárattal megközelíthető, miután az összes színesbőrű reptéri takarítót végigkérdezted és megtaláltad melyik metro visz oda) Sofitel luxury szállodába (éjféli vacsorával, másnapi reggelivel), ahová követett még egy moszkvai csajszi és két Holland üzletember is.
Nem vagyok jártas ezekben, így másnap órákkal korábban, mielőtt tovább indultam volna, odacsoszogtam a légitársaság pultjához, hogy minden rendben van és kérem a jegyem, ha akar még beszélgethetünk is. Persze nem a legempatikusabb nő intett magához, így le is lettem üvöltve, hogy miért nincs amerikai transzfer vízumom és azonnal vegyek amennyiben van erre alkalmas bankkártyám (volt, és életemben nem fizettem ennyit még wifiért).
Baromi sokat repültem, életemet eluntam, mire akár csak tankolni is, de leszálltunk Los Angelesben... A mellettem ülő két belga nemnormális csávóról nem is beszélve (jó mondjuk rendesek voltak, de mivel nem bírom a francia nyelvet, főleg nem tizenórán át, így erőteljesen néztem ki az ablakon)
Odaérve 2 csoportra lett osztva az utazóközönség, akik ide jöttek / akik mennek tovább. Egyedül utazó lányként sokszor odajöttek hozzám, vagy félreállítottak, hogy kit keresek (?), gyakorlatilag tudtam, hogy bármilyen ellenőrzés és vizsgálat résztvevője lehetek pillanatok alatt.
Los Angelesben 10 ujjas lenyomatot vesznek, webcammel lefotóznak illetve ellenőrzik az útleveled... nálam is így volt, de a kínai felmenőkkel rendelkező vámosnak még annyi kérdése volt, hogy: mitől vagyok ennyire nyúzott (a mosolytalanságából ítélve legszívesebben vérmintát is kért volna, hátha ...)... hát még az milyen gyanús lehetett, amikor egyből a mosdót kerestem (kár, hogy nem fotóztam le azt a mosdót, de úgy írnám le, mint börtön enteriőrt), végül csak a repülőgépre visszaszálásnál ugrasztották a kutyákat. Hiába liheg az arcomba habzó szájjal, nem hatódtam meg, kedvesen csak annyit bökött oda a pórázzal kűzdő helyi szerv, hogy: ne félj, nemharap. Nem félek, csak ne legyek nyálas, köszönöm. Mehettem tovább Aucklandbe.
Itt ami mai napig emlékezetes, az a (számomra) hihetetlen magas páratartalom, ami ott fogadott, reptéren belül.
A „helyközi” járatokhoz átsétáltam a régnemlátott bőröndömmel a másik terminálhoz, nagyon hitech módon egy kék ragasztószallagot kellett követnem az aszfalton. Itt szintén ment az ellenőrzés, de itt NZ szokás szerint, arra voltak “ráállva” és állítottak félre, hogy miért is akarok én túrabakancsot bevinni az országukba. Ki kellett vennem, megmutatnom a bakancs talpát, hogy spóramentes, tiszta, szinte új és csak a pesti aszfalt pora csillog a felületen...semmi egyéb organizmust nem kívánok náluk honosítani...
Megérkezve Wellingtonba első körben az a gondolat fogad, hogy minden amiből Gyűrűk Urásat lehet csinálni, az van...szobrok, madárcsicsergős zene, tünde feliratok a falakon, stb.
Meg ugyebár az a hatalmas Gollam, ami nyúl a halért (ezt időközben már lebontották).
Utazási időt tekintve januás 31-én indultam,február 2-án kellett volna megérkeznem NZ idő szerint, de így 1 nappal későbbérkeztem.
Wellingtonban és első benyomásként a rengeteg turbános indiai taxis látképe ugrik be, ahogy a hibrid jobbkormányos toyotákkal tolatgatnak a taxisoknak kijelölt helyeken. Lehetnék paranoiás, demindegy, most inkább nem veszek róluk tudomást.
Wellingtont úgy képzeld el: óceánparti város, állandó széllel, modern földrengésbiztos szerkezetű házakkal és lakóépületekkel népesítve, ahol nem találsz több százéves házakat, vagy épületeket, mivel nincs.
Minden modern, de nem annyira, hogy neonfényekkel reklámozott kínaibüfék tagolnák az amúgy ömlesztett üzletek látképét. Olyan értelemben modern, mint amikor nálunk a frissen végzett designerek kiszabadulnak és teret kap a fantáziájuk...
Új-zélandi lakosság számához képest rengeteg a kínai, fidji, indiai bevándorló, de sok a spanyol, portugál és angoldiák is, akik a tipikus hátizsákos túristák táborát népszerűsítik...
Tanulni jöttek, de nem számítottak ilyen drágaságra és inkább azzal vannak elfoglalva, hogy hostelről hostelről vándoroljanak alkalmi munkákból éldegélve – 3 hónapig, mert, ha nincs aktív tanulói (vagy munkavállalói) jogviszonya mehetnek is haza.
Helybéliek, akikben még látni pár csepp maori vért, nos, ők, barátságos arcú, polinézosan kreolbőrű és szőrzetű alacsony izmos emberek, akik szeretnek feltűnőek lenni és hangosabban beszélgetni a normál beszédhangnál, mert ők nem csak angolul, de keverten, maoriul is beszélnek.
Hagyománytisztelők, kultúrakedvelők, viszont korántsem vannak tarkóig tetoválva, persze vannak olyanok, de azok Új-Zéland keleti részén élnek főleg és előszeretettel bandaháborúznak más klánokkal. Dolgosabb réteget képvislenek a társadalomban és két csoportra lehet őket is osztani, vannak akik fizikai munkából élnek, és vannak akik társaik egyenlőségéért a parlamentben kűzdenek.
A hagyományosabb értelemben vett dolgozó = irodista leginkább angol telepesek leszármazottai egyébként.
Oktatásban elég liberálisak, gyakorlatközpontú, de főleg a művészeti tárgyak terén elég különb. Rengeteg tehetséges ember él itt, a lakosság számához képest, talán azért, mert nincs annyi külső inger, és mint olyan - trendkövetés nem létezik (mint nálunk mondjuk egy bauhaus minimal törekvés a német precizitásra és francia eleganciára).
Átlagosan az emberek itt is napi 8órát dolgoznak, reggelire műzlit, kását, csupa hiperegészséges kaját esznek. Ebédidőben legyűrnek valami könnyű salátát vagy szendvicset és dolgoznak tovább. Náluk a főétkezés a vacsora, de mivel a lakások zömmel annyira kicsik, és a konyha mint olyan használhatatlan, vagy mindennap étteremben vacsoráznak, vagy váltva egymást, átmennek a másikhoz grillezni.
A többlakásos társasházak közöshasználatú helye a tető, itt egy közös grillező áll rendelkezésre padokkal. Vagy ha nagyon urbanmaster akar lenni, lemegy a partra és keres egy helyet, ahol feldobhatja a steaket a tűzre.
Ételek szempontjából full angol csapásvonal, fish and chips-et bárhol és bármikor kapsz, annyi különbséggel, hogy kérheted kumara krumplival, ami állagra és színre hasonlít a sütőtökhöz, csak édesebb az átlagos burgonyánál (édesburgonyaként fut nálunk). Hal meg van dögivel, szóval esélyed van arra, hogy friss.
Ők egyébként rengeteg pizzát, hamburgert, tésztafélét és csokit esznek viszont, ami látszik is rajtuk...de becsületükre legyen mondva, itt mindenki fut a parton, még az is, akit 200méter után újra kell éleszteni.
Meglepő, de ide nem tört be a milkacsoki uralom,Új-Zélandon egy márka él csokigyártyás szinten az a Whittakers, ami tényleg nagyon finom.
Tapasztalati szinten, ami nagyon nem működik náluk az a pékárú és a tej...vagyis a pékárú olyan, rossz hogy nem is sütnek semmi ilyet, toastkenyerek garmadája van, ami hát itthon is savanyú, hát még náluk...
Abból a szempontból érdekes felfogásúak, hogy elszeparáltan élnek, és úgy képzelik el a világukat ahogy egy ekkora közösségben ez még normális (lehet). Értem itt az olyan dolgaikat, mint a film/zene és egyéb letöltését, a torrentezés törvényi szabályozását, ami nem csak pénzbüntetéssel jár, hanem még előzetesbe is kerülhetsz.
A ketrec nélkül tartott csirkék tojás árait, illetve azt, hogy mindenük a természet és mindenki önkéntes valahol. Nem érdekli őket az állam működése, mert bíznak a vezetőikben, kedvvel adóznak, mert fillérre kimutatva épülnek az utak, vagy újítanak fel épületeket és így teszik szebbé életkörülményeiket.
Ők azok, akik az őshonos madarak miatt városrészeket tűntettnek el és kerítik körbe az oposszumok és macskák elől az egész területet.
Te Waka a Māui - Déli-sziget
Kicsivel több mint 1 millió ember 150,000 négyzetkilóméteren, melynek 91% európai leszármazotnak tekinti magát. Összehasonlításképpen: Mo 93,000 négyzetkilóméteren 9,9millió emberrel akarja túlélni magát (adatokat köszönjük wikipedia).
Nem kell tévéprodukciót megszégyenítő túlélésért kűzdened, azért ez nem olyan vadon, ide tudod, hogy elveszni jöttél, nem mártírhalált halni.
Önként vállalt bakancstúrád első nyilatkozattétele, hogy semmi esetre sem fogsz tavakban fürdeni (az európai bőrön tapadt parányi kis mocsadékok elláposítják a helyi vizeket, nem vicc, portugál alga él és tobzódik az álló vizekben). További kritérium a „nemszedhetsz növényeket és elhullott kagylóhélyakat sem”.
Egyébként oda mész ahova akarsz, azt csinálszamit akarsz, mindezt környezettudatosan és lehetőleg észrevétlenül.
Komppal érkeztem és vadul elutasítottam mindenolyan tanácsot ami a nap elleni védekezésemet szabályozta volna. Belátom kár volt, de az első napok tanulsága után – miután láttam, hogy válik Niki Laudává a fülem – 30 faktor alatt levegőre sem mentem. Olyan a klíma. Nincs izzasztó meleg, kb 25fok, állandó szél (az a bosszantó erősségű) és folyamatos napsütés – pont nem érzed, hogy égsz, csak este fürdésnél sikítasz. Botrány magas az uvb sugárzás, és ezt plakátokon is hirdetik, nem pánikkeltésből.
Első megálló az 1es utat követve Kaikoura, a hely, ahol mindig vannak fókák, és tényleg. Nőstények heverészve szoptatnak kis gömbölyű fókabébiket...aranyosak, jófejek, nem rezervátum, ajánlott távolsági határt szabnak meg neked, mert amúgy támadnak, kölyökféltésből. Minnél közelebb mentem, annál jobban öklendeztem a bomló halszagtól, amit árasztanak magukból...de akkor is, olyan nincs hogy ne tapizzam meg a szőrét (spektrum4d).
2éjszakát töltöttem el itt, http://www.albatross-kaikoura.co.nz/ - én eddig csak Prágában laktam hostelben pár napot, de ott volt min edződni hozzáteszem, ez inkább ilyen hippiszörfös hely, jófejek, cukik, de azért pihenni nem itt fogsz (viszont sose volt olyan flashem mint akkor és ott).
Ezen a helyen egyébként úsztam delfinekkel is, vagyis én a tizenfokos óceánnal kűzdöttem és ha megfelelő frekvencián nyöszörögtem levegőért odajöttek a delfinek http://www.dolphinencounter.co.nz/ és félelmetes, mert baromi gyorsak és ha mázlid van, nekem volt - hahaa, akkor egyik ki is spéciz magának és körülötted forog, méreget, és minnél tovább tudod tartani a szemkontaktust annál tovább pörögtök - együtt.
Mivel ezek vadak, itt nincs tipitapi, esélyed sincs rá, meg az óceán sem arról híres arrafelé, hogy engedne szabadon mozogni.
Tovább utaztam a Mount Cookhoz, egyrészt legmagasabb pontja a szigetnek, másrészt innen két gleccsert is meg tudsz közelíteni gyalog. Útközben, ahogy közeledsz egyre több tükörtavat – gleccsertavat találsz, és itt azért elgondolkozik az ember, hogy túl nagy erő felé közelítesz és ha nem lesz velem jóindulatú, vagy ha nincs meg a minimum tisztelet, akkor úgy járok, mint pár tokyoból kiszabadult szandál-japán, fent ragadsz a hegyen és helikopterrel kell érted menni (aztán ujjal mutogatnak rád a helyi erők hogy a balfaszok...).
Ezen a helyen a szállás is nagyon korrekt volt, nem csak a terep és az időjárás http://www.mtcookbackpackers.co.nz/ vihar idején kötelező össznépi rögbi vagy krikett sportközvetítést nézéssel (de, csak miután meggyőzted a japán túristát, hogy a projector -most- nem a karaoke miatt van).
Számomra a legkedveltebb város Új-Zélandon, Queenstown. Külön reptere van a déli szigeten, és mivel sok a gazdag amerikai családi weekendház itt bármikor bármit csinálhatsz, pusztán kedv és pénz kérdése. A világon (talán) az egyetlen hely, ahol van édesvizű tó, tudsz fürdeni (nem olyan hideg) illetve ha éppen úgy ébredsz akár még a hegyekbe is mehetsz síelni (egy városon belül).
Ha valaki esetleg erre jár, http://www.hakalodge.com/haka-lodge-queenstown/ remek szállás. Lehet jó időszakban mentem, portugálokkal, spanyolokkal és egy japán párral voltam 1-2napig (a közös konyhai-percek, kicsit tvpaprika jelleget öltöttek, főleg mikor a portugál csajszi rízst akart főzni és nem értette miért és mit karatyol neki a japán csajszi – gondolom egy világ dőlt össze benne és átkozta a portugál technikát).
Ezek a hostelek egyébként azért jók, mert tudtok egymásnak tippeket adni, hogy mit érdemes megnézni, hol érdemes kajálni, stb. Ilyen tipp volt a http://www.fergburger.com/fullscreen.html is, utcán álló sorral, de megérte.
Következő helyszín Whataroa, Hokitika éritnésével, ez a környék amúgy a hozzáértőknek aranybánya, vagyis itt a legnagyobb esélyed jadekövet találni a folyók mentén.
Innen még Picton célállomásig (komp kikötő) megálltam pár helyen, de érdemleges élményeket a leírt városokban tapasztaltam.
Összességében jópofa emberekkel találkoztam, volt aki ledöbbentett...főleg a világhoz való viszonyuk és életfelfogásuk az amitől kicsit meginogtam: Vállaltan hajléktalan, minimumból éldegél napról napra. Ír róla az újság is, benne van a hírekben...”pokrócembernek” hívják. Aztán persze ott van az a tény, hogy itt bármit csinálhatsz, nem irigykedve néznek rád, hanem érdeklődve figyelik és ha kell segítenek, mert látják, hogy valami jó születik.
Azzal együtt nem élnék itt.
A rámszakadt magány érzéssel nem tudok mit kezdeni, ez megint bebizonyosodott. Vagy még nem értem el azt a kort, vagy én ehhez már túl európainak számítok a kényelmi igényeimmel.
Egynek jóvolt :)